Ó, az a lila ruha! azok a párizsi erkölcsökben tobzódó fodrocskák, melyek a keblek Budája és Pestje közt, mint megannyi Lánchíd terültek el! És az a fehér nyak, amit oly szívesen csókolna évezredeken át akármely férfiajk, vállalva akár Dante poklának ezer kínját csak őérte…
És még nem is ejtettünk szót a lila fodortengerből kiemelkedő két paradicsomi sziget, a válla mögött hatalmasodó Eiffel-toronyról, ami nem más, mint egy gigászi, vasból épített ujj, amely éjjel-nappal fáradhatatlanul mutat a Teremtő Isten felé. Ó, minő képmutatás ez az oly bájosan erkölcstelen Franciahonban!
Nem bírtam magammal, vadállati ösztöneim maguk alá gyűrtek: megcsókoltam a száját! Már a torony mellett sétálgatva, a lila ruhás istennőt várva éreztem, hogy ma túl gyenge vagyok, de megpróbáltam alantas vágyaimat régi Váci utcai (ó, a csodás Belváros!...) esernyőm ritmusos mozgatásával, ún. lóbálásával levezetni.
Hát nem sikerült! Beszélgetésünk közben, mely már oly lágyan folydogált, mint a parfüm-lehű Szajna, egyszerre csak méltatlan ajkaimmal érintettem az ő szent ajakát! Most már végtelenül sajnálom vakmerő tettem, de ezt nem lehet meg nem történtté tenni. Otthagyott egy szó nélkül Párizs sivatagában, ő, az egyetlen éltető oázis, a sivatag egyetlen hajója, kinek púpjai közé oly sokat vágyakoztam… Mit tehetnék? Jöjj, revolver, te isteni eszköz, XX. századi Messiása a gyönge lelkeknek!...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése